Jártam a munkaügyetlen köpszpontban, hogy az átmeneti időszakban is biztosítsam a biztosításom -vagy valami ilyesmi... Igazából az úúúúgy volt, hogy nagyjából július elején már bementem hozzájuk, mivel június 30-án megszűnt a MAÜ-s munka(v)iszonyom. Ekkor már csak július közepére tudtak regisztrációs időpontot adni. Éljen a hurrá! Mintegy 3 hétnyi aktív semmittevésre voltam kárhoztatva. Ennyi idő alatt azért szerencsés esetben simán el is tud helyezkedni az ember. A lényeg az, hogy az "üresjárat" kitöltésére bejelentkeztem, és kaptam is dátumot, erős 3 héttel későbbre. Így alakulhatott az, hogy szerdán regisztráltak, és csütörtökön hívtam is őket, miszerint meg kéne szüntetni az állományban tartásomat, ugyanis másnap aláírom az új munkaszerződésemet...
Éljen a hurrá!
De persze a munkanélküli köpszpontban semmi sem megy könnyen, sőt, én leginkább úgy szoktam érezni magam, mint A per főszereplője. Kész mázli, ha a végén nem ölnek meg...
Szóval szigorú behívóparancsom tanulsága szerint 8:30 és 9:00 között megérkeznem a regisztrációra, különben fellépési mulasztásom szankciókat vont volna maga után...etc. etc.
Így aztán 8:45-kor már sorban álltam. Más kérdés, hogy a kígyózó sornak, és a lassú ügykezelésnek hála 9:07-kor kaptam csak sorszámot. Már akkor jelezte a sorszámos infopultnál ülő hölgyemény, hogy sokan vannak előttem, így kb. 2-2,5 órát kell majd várakoznom. Free to leave. Akár el is mehettem volna kalandozni, de épp nem volt semmi egyéb ügyintézendőm, amit a közelben eszközölhettem volna.
Vártam tehát. 9:07-től 12:00-ig, és tovább. Ekkor még sehol sem tartottunk, hacsaknem a teljes idegösszeomlás határán. A létező összes papíruszt átolvastam a helyszínen, áttanulmányoztam a tájékoztatókat, és ha feleltettek volna a segélyek és járulékok osztását illetően, simán levizsgáztam volna 100%-ra. (Amikor végre az ügynemintézőhöz kerültem ott mondtam is neki a kérdésére, hogy adott esetben az időtartam nem 30 nap, mint ahogy ő emlékezett rá, hanem 90 nap - mint ahogy pont most olvastam a jogszabályban...)
Fél 2-kor még mindig kint ültem a váróban, és sorstársaimmal együtt erőteljesen dohogtam. Dohogás közben eszembe jutott, hogy még időben el kéne mennem WC-re, hozzáállásomat kifejezendő. Bár igazság szerint csak pisilni szerettem volna.
A női mosdóban tárt ajtókkal vártak, és én el is foglaltam az egyik kis helyiséget. Bezártam az ajtót, pipikéltem, majd dolgom végeztével nyitottam volna az ajtót, ám az nem nyílt. Kínlódtam hát tovább a zárral, de semmi. Annyira biztonsági zár volt, hogy ha egyszer becsuktak vele valamit, többé nem nyílt ki.
Nem vagyok egy pánikolós alkat. Néztem a táskámat, hátha akad valami alkalmatosság, amivel leszerelhető a zár, de sajnos semmi sem volt nálam, amivel a csavarokat ki tudtam volna ügyködni. (Kedves Nőtársaim! Ezekre az eshetőségekre is gondolva, az elsősegély dobozban tartsatok kéznél egy körömreszelőt! Az tökéletesen megteszi ilyenkor.)
Aztán felmásztam a deszkára, és onnan próbáltam kinyitni az ablakot, hogy kimásszak rajta, de ahogy ez már várható volt, a földszinti helyiség ablaka le volt hegesztve, hogy se ki, se be ne mászkáljanak rajta az emberek.
Na jó, de akkor hol és hogyan???
Kb. 10 percnyi esélylatolgatás után be kellett látnom, hogy muszáj lesz segítséget kérni, bármilyen röhejes is a szitu. Dörömbölni kezdtem, és a szomszédos férfi WC-ből át is jött egy ipse, akivel letárgyaltuk, hogy jelzi a problémát a munkaügyis kollégáknak. Még hallottam is, ahogy a recepcióhoz megy, és ott jelenti az esetet. Szorulásom volt. Beszorulás.
A recepciós hallhatóan kiakadt, hogy ő most honnan kerítsen bárkit is, és miazhogy, meg egyáltalán, ő most micsináljon, és kivanírva, hogy nem műxik, meg hogy rossz a zár, de ettől még bemennek, és nem tudja, kinek szóljon, de majd mindjárt, csak várni kell, és...
No - gondoltam - ettől aztán itt aszalódhatok mazsolává. Képletesen szólva - és tényleg csak úgy - elöntötte a sz*r az agyamat. Nem elég, hogy kb. 4 órája várok egy nagyjából 10-15 perces regisztráció végrehajtására, amikor elmegyek egy pössenni, még be is ragadok, ráadásul a személyzet sz*rik az egészre?! Hát ez így nem járja! Nem fair az élettől, hogy amikor sz*rban van az ember, még lejjebb is nyomja, nehogy levegőt kapjon. Csak nem végezhetem a munkaügyi központ mosdójában! Van bennem tűz és elszántság. Apám meg lakatos volt. Nincs az a zár, amit ki ne lehetne nyitni. Így aztán teljes - jelentős - testsúlyomat beleadtam az akcióba, és nekifeszültem az ajtónak, miközben a zárat csavartam, ahogy csak tudtam. Ugyan majdnem kiszakítottam a nyílászárót keretestül, de engedett a zár, és kitörtem rút rabságom börtönéből.
Már vagy fél órája ültem ismét a váróban, amikor hallottam kintről, hogy a kedves munkaügyes kollégák még mindig azon filóznak, hogy kéne egy csavarhúzót keríteni a WC-ben rekedt ember kiszabadítására... Kell ezt kommentálnom? Ugye nem.
Bármilyen rabulejtő is a hely, én örülök, hogy röpke 5,5-6 óra elteltével túljutottam a regisztráción, és szabadulhattam tőlük. Szerintem csak azért olyan lassúak, mint a tüdőbeteg csigák, hogy ne akarjon az ember egyhamar ismét munkanélküli lenni, és hozzájuk jelentkezni.
Szeretem a barátságos WC-ket, de azért a rabulejtő fajtával hadilábon állok.
Az ember igyekszik elkerülni ezeket a kellemetlen szitukat. Sz*r egy helyzet.
Megértem én, hogy ők az elrettentő példát képviselik, ami példának okádék, de ettől még lehetne az ügyintézés gördülékenyebb. Vagy ébredjek fel, mielőtt bilibe lóg a kezem?
A lényeg lényege lényegében lényegtelen.
A fő az, hogy ha minden jól alakul, egy darabig nem kell látogatnom őket...és ez maradjon is így!
