Ahogy csak úgy jártam-keltem az állásinterjúk csodálatos világában, egyszercsak egy elvarázsolt vidékre érkeztem, amelyet nem rágcsált meg az idő vasfoga - pont olyan vala, mint annak előtte sok-sok évtizede akár.
Volt szerencsém egy csodákat kutató intézet legkomolyabban anakronisztikusan szép világába megmerítkezni, ahol is szép reményekkel neveztem egy titkárnői posztra, amelyhez tán mondhatjuk, elegendő a tapasztalásom és mindennemű és típusú szakmában szerzett végzettségem.
Szóval megérkeztem a múltba, és csodálkozó tekintettel pásztázva a neoromantikusan düledező épületeket, bemerészkedtem az intézet tárgyalónak nevezett barlangjába, ahol is az inkvizitor bácsik már elő- és nagy szeretettel vártak.
És megkezdődött a vallatás - faggattak mindenről, ami elképzelhető. Előttük a leadott pályázati anyagommal, amely kézről kézre járt, megkérdezték, hogy akkor én ugye angoltanár vagyok? Kissé értetlenül pislogtam, hiszen feketén-fehéren, magyar közérthető köznyelven fogalmazva szerepel általuk is olvasott CV-mben, hogy magyartanár vagyok!!! Szóval óvatosan, diplomatikusan helyreigazítást közöltem, miszerint nem valék angoltanár, hanem...
Erre ők: akkor miért beszél ilyen jól angolul?
Hát majdnem el is szégyelltem magam a kérdés jogosságán merengve.
Mert megtanultam - válaszoltam volna, de ezt azért mégsem. Szerényen jeleztem, hogy ugye jártam én Kenguruföldön, és ott sikerült megtanulnom kicsit angolul is.
A következő meglepő érdeklődésük volt, hogy akkor most ugye én TB ügyintézek és bérszámfejtek?
Mivel kezükben leledzett továbbra is az önéletem, nem értettem a dolgot. Hát hiszen olvashatták, hogy jelenleg tanulom a TB-s szakmát, és hát az is igencsak egyértelműen látszik, hogy bizony hol is dolgozom épp most...
Szóval ismét helyretettem a dolgokat, mire jött a következő kérdés: és mit csinál pontosan egy TB ügyintéző és bérszámfejtő?
Mire közülük az egyik meg is válaszolta: hát azt, amit nálunk az Ilona.
Ahá! - hangzott a felismeréstől csengő válaszuk.
Később terítékre került az is, hogy otthonom, a XX. kerület, melyik is a főváros sok kerülete közül. Miután örvendeztük Pesterzsébet csodás elnevezésének, bevallották, hogy ők nem igen ismerik a kerületek neveit, csupán azt tudják, hogy a 22. kerület, az Csepel. Már majdnem közbeszóltam, hogy Csepel a 21., de mielőtt kinyithattam volna a számat, másikójuk kontrázott: ja, azt az egyet én is tudtam.
Vagy úgy. Akkor isten ments, hogy felhomályosítsam őket róla.
Néhány kedves egyéb kérdésüktől eltekintve nem leptek meg jobban.
Ez is épp elég volt.
Persze, ha részecskegyorsulásról lett volna szó, akkor minden bizonnyal számukra is sokkal kellemesebb beszélgetést tudtunk volna folytatni, de én már csak ilyen maradi vagyok. Egy állásinterjún leginkább a betöltendő munkakör érdekel, bármilyen fontosak is a háttér információk.
Igaz, volt egy pillanat, amikor már azt hittem, minden veszve. Megkérdezték, hogy vajon tudom-e, mivel foglalkozik az ő intézetük, és midőn nemleges választ adtam, szinte tapinthatóvá vált feszültségük, olyan szívesen mesélték volna el akár egyesével is kinek-kinek a kutatási területét, de a nagy önuralomnak köszönhetően, erre mégsem került sor.
Hála a mázlinak.
Azt hiszem nagyon mókás lett volna köztük dolgozni nap mint nap, de valahogy mégsem sajnálom, hogy a kiválasztás során nem rám esett a választás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése