Nahát...

Szégyen és alázat, amiért hónapokig a saját blogom felé sem nézek, és csak akkor írok, ha épp nincs időm. Most éppen egy pillanatnyi szabad gondolatom sincs, mivel a TB és Vér tanfolyás a végére ért, és záróvizsgára kell tanulnom. Igyekszem gyakoribb vendég lenni saját blogomban, hátha...nahátha... aztán majd meglátjuk.

Nathy was here

Tudtátok, hogy a Nemzeti Színház birka alakú? Nem, nos, az angol kiejtésemnek köszönhetően csináltam belőle ship helyett sheep-et. Tessen nagyon odavigyázni, mert nem mindegy, hogy bics, vagy bícs...

Szóval Nathy jött, látott, és nem győzött csodálkozni, hogy mégsem annyira más ez a Hungary, mint gondolta. Sőt, a róla készült before / after pálinkás fotón sem látszik túlzottan nagy különbség, pedig "bottoms up" módszerrel dobta le élete első ágyasmeggyesét.

Hogy a népek között nincs átjárhatóság - ezt erősen kétlem. Hogy a kultúra elválaszt - tulképp ez sem igaz. (Meg talán az sem, hogy összehoz.) A nyitottság viszont alapvető létszükséglet, egyébként nem megy ez a barátkozósdi dolog sem határon túl, sem innen.

A találkozónk nemzetközi jellege abban is megnyilvánul, hogy Nathy Svájcból hozott nekem ajándékba egy afrikai óriás csiguszt Magyarországra.

A szokványos köröket letudva (Hősök tere, Vajdahunyad, Nemzeti Sínház, Várlabyrinth és Terror háza) ezúttal jártunk Egerben is, ahol lehetett ismerkedni a borokkal, a BaziLikával (szabadfordításban: 'Fucking big Church') és a várral, meg a közeli Szalajka-völggyel. Az ország tortájára meg aztán kifejezetten büszkék voltunk - idén valóban nagyon jól sikerült.

Jártunkban-keltünkben meglestük a Corvin teraszt is. No, ez tipikusan az a hely, ami nem szerepel a turistáknak szánt útikönyvekben, pedig van egy érdekes atmoszférája a helynek. A koncert sajna annyit csúszott, hogy végül nem vártuk meg, de azért csináltunk pár mókás fotót, és természtesen már rutinból dobtunk néhány pálinkás koktélt.

Az elmúlt időszakban annyi alkoholt ittam, hogy szerintem a jövő évezredig kitart. Nem az élményeket volt nehéz feldolgoznom, hanem az italmennyiséget. Dehát meg kellett mutatni, mit is jelent a magyar virtus...vagy valami ilyesmi.

A bemutató mókásra sikerült - néha úgy éreztük magunkat, mint egy pink elephant. Ez viszont már annyira belső poén, hogy nehéz volna visszafejteni és megmagyarázni...

Ahogy minél több embernek és minél többször mutatjuk meg kicsiny országunk nagy nevezetességeit, egyre inkább beleszeretünk Magyarországba. Bármilyen nehéz is itt élni, jó itthon lenni. Mert ugye jól ismerjük a mondást, miszerint mindenhol jó, de legjobb otthon. (Ihletett állapotomban egyszer majd létrehozok egy Legjobb nevű idősOtthon, és akkor az lesz a Legjobb Otthon...)

Mesterségek ünnepe

Éljen az állam! - és most nem lőném el azt az igazán ócska poént, miszerint az állam én vagyok. Kész mázli, hogy én nem vetemedek ilyesmire...

Boldog szülinapot, Magyarország! A kormány saját létjogosultságát látja igazoltnak abban, hogy a szent jobb.

Én kérek elnézést!

Nem kenyerem a politika. Pláne nem az új kenyér ünnepén.

Hogy kivegyem részem a nemzeti összefogás napjából, jó alaposan elmentem meglesni a Mesterségek Ünnepét Mr. Plüssel és Jóanyámmal a várba. Biztosan jó volt, bár én a lelkes és lelketlen tömegből többet láttam, mint a mesterségekből, de azért élveztem a dolgot.

Készültek fotók is, és Zsül+Belya megjegyezte, hogy Mr. Plüss milyen soványnak tűnik (önmagához képest) a lángosevős képen. Írtam is nekik rögvest, hogy Plüss Úr arca mindig megnyúlik diéta idején, hogy indokoltnak tűnjön a kenyérlángos-bevitel...

Mindent egybevéve vásárolni nem volt érdemes, de nézelődni mindenképp. És kenyérlángost enni, meg bodzafröccsöt inni.

A tűzijáték azonban kimaradt, mert fáradtak voltunk, és különben is sötétedett befelé, és úgy amúgy sem vagyunk nagyon annyira oda érte, hogy mindenáron ragaszkodjunk hozzá. Szóval kihagytuk.

Egy Woody Allen-filmet néztünk inkább helyette (Picking up the picies), és minden bizonnyal nagy hatással lehetett az a jelenet Plüssömre, amikor Woody bemegy a katolikus templomba gyónni, és előadja, hogy ő nem igen szokott gyónni, tulképp szinte sose, mert zsidó...stb.

Másnap a Zsinagóga felé sétálva Plüss meg akarta nevezni az épületet, és az egész egy körülírási feladatba csapott át, amikor először lebazilikázta, majd mecsetnek titulálta az építményt. Még jó, hogy lassan fél szavakból is megértjük egymást - és hogy épp ott voltunk a közelben. Így sikerült kitalálnom, mit is akar.

Jóanyám meg rövidítésekkel tesztelte nyelvi éberségünket. Mesélni akarta, hogy XY nem használta épp műfogsorát, dehát az olyan hosszú mondat lett volna úgy, ezért inkább csak annyit mondott: "nem tudta megrágni, mert nem volt ratja műsor"...

Ahogy anno ofőnk mondta: "Tessék úgy érteni, ahogy én gondoltam, ne úgy, ahogy mondtam!"

Erre viszont csak azt tudnám mondani, hogy a gondolatolvasó tanfolyás még nem volt meg. Gondoltam már rá, de még nem tudatosult tetté. (Imádom a képzavarokat! Egész komoly műalkotásokat tudnék kreálni belőlük.)

A hosszú 7végék jóóóók, csak olyan rövidek.

Erős és bútor

Mostmár bedobhatom a törölközőt. Van hova.

Lett egy szekrényem Plüss Úrnál, és ez bizony nagy szó, mert eddig csak polcokon és fiókokban kallódhattak a szükségesebbnél szükségesebb női túlélő felszereléseim darabjai, úgymint a hirtelen felkenhetős sminkkészlet és az alvógöncöcskék.

A 7végétől azonban már teljes értékű szekrényhasználó lettem, és szépen átcuccolhatom a sok-sok holmimat, amit eddig lakástól lakásig hurcibáltam, a sporttáska súlya alatt edződve.

A beszerzés kalandtalan volt. Elmentünk a KIKA-ba, amiről Mr. Plüss megjegyezte, hogy "azért dán, mert svéd". Aztán én ott megláttam és kiválogattam egy juhar színű, 2 ajtós ruhásszekrényt, amiért még emberi árat kért az üzletlánc.

3 csomagban magunkévá is tehettük a bútordarabot, és boldogan vittük is haza - Plüsshöz.

Ott aztán őrült szerelésbe fogtunk, és próbáltuk kitalálni a barlangrajz jellegűen egyszerű vázlatok alapján, hogy tulképp mit és hova is kéne erősíteni ahhoz, hogy szekrényszerű valamit kapjunk.

Azt hiszem, Plüss Úr ihletett állapotban lehetett, mert midőn próbálkozásait siker koronázta, egy kubista stílusú mű hullott ki kezei közül. A végeredmény leginkább egy Picasso-festményre hasonlít, amennyiben az egyik fogantyúja feljebb van, a másik lejjebb. (Pont úgy, ahogy a nénik szeme csúszik aszimmetriába Picasso műalkotásain.) Persze ezért egyáltalán nem hibáztatom őt, mivel az ajtókon nem volt egyértelmű jelzés. Helyesebben az egyiken furat sem, úgyhogy csinálni kellett helyet a fogantyúnak, és ez így sikerült.

Ettől még funkcióját tökéletesen képes ellátni, és esztétikailag sem utolsó darab. Kissé újító, node milyen is lenne, ugye, hiszen rólunk van szó.

Most aztán megkezdődhet az invázió, és szép csöndben, feltűnésmentesen beépülhetek Mr. Plüss hétköznapjaiba. Mindig így van ez. Először csak egy polc, aztán már egy fiók, és mire észbe kap az ember, már egy nő fogja a messzigombolót*. Csak a gyeplőt ki ne engedje a keze közül...

*messzigomboló = távirányító

Lagzi

Ééééés akkor az úúúúgy volt, hogy...

...egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legkisebb királykirálykisasszonyka, aki Kerékpárország legszebb hölgye volt. Nem is kellett sokat várnia a kérőre, mert a méltán híres Biciklikirályság legkisebb királyfia mélységes boldogságba esett vele, és jó alaposan megkérte a kezét. Mit volt mit tenni, ha már a fiatalok ilyen jól "kirafinálták magukat", mindkét királyi család meghajolt az ifjú pár akarata előtt, és lett hetedhét országra szóló lakodalom.

A mi mesénk pediglen itt kezdődik, ahol általában a kurta farkú malac is feladja a túrást, mert nem dolgozik túrórában a mese végeztével tovább.

Ádám királyfi és Viki királykisasszony még idejekorán tudatta a sokaságot házasságkötési szándékáról. Plüss Urat és engem január magasságában invitáltak meg, amikor még olyan távolinak tűnt az augusztus, mintha a nyár csupán illuzió volna...

Ahogy telt-múlt az idő, egyre közeledett a "nagy nap", nem győztünk egyik kreatív ötletből a másikba csapni, hogy két ilyen bicikliért lelkesedő ifjút, mi mindennel lephetnénk meg, ami még nincs meg a királyságukban.

Vettünk először is egy ötletet, de azt később elvetettük.

Később azonban az idő szorításában beszereztünk egy törölközőszettet, hogy életük végéig tisztán állhassanak egymás előtt - legalább zuhanyozás után.

A törölközőkre pediglen biciklis mintát hímeztettünk az udvari kreatívszeméllyel nagy titokban.

Majd vettünk pediglen egy teáskészlet, amelynek darabjaire mindenféle alkatrész került, magára a kannára meg egy komplett, egész kerékpár. A készlethez illő teafiltertartót és konyharuhát is kerítettünk. A legmívesebbnek azonban minden ajándok közül az édes élethez vezető könyvecske bizonyult, amelyet hosszas gyűjtőmunkával sikerült csokorba szedegetni. Az év minden napjára egy-egy ínyencség receptjét, a nők sütőerejének varázstudományát zárja egy helyre a füzetecske.

Midőn mindezzel megvoltunk, a mi részünkről megtörtént minden előkészület, nem is akadt több teendőnk, mint várni a lagzit.

Előtt persze még egy legénybúcsút és leánybúcsút is beiktatott a vőlegény és párja, annak rendje és módja szerint, ahogy azt a hagyományőrzés megköveteli. A legénybúcsú igen jól sikerült, a legényéleten kívül csak egy fényképezőgép veszett oda az esten.

A leánybúcsúról már nem tudok nyilatkozni, mert bizony azon nem tudtam jelen lenni.

Aztán váratlan hirtelenséggel már ott is álltunk a polgári esküvő helyszínén Nagytarcsán, talpig csiniben, gyöngyöző homlokkal, és vártuk a csodaszép menyasszonyt a jóképű vőlegénnyel.

Jöttek is, kék lovon, szép ruhában, mosolygós-boldogan, mindenki legnagyobb megelégedésére. A fiatal pár nem volt többé már vőlegény és menyasszony, de lettek aztán férj és feleség a boldogító igen kimondása után. Kissé szemérmes csókot váltva, megpecsételték egymás és saját sorsukat a holtodiglan-holtomiglan rögös útjára lépve.

Az útra lépve tovább botorkált a násznép dögös magassarkúban dugványozva végig a gyöpöt, hogy ültetni lehetett volna nyomukban haladva.

Az evangélikus egyház ünnepi áhitattal töltötte el mindeneknek lelkét, és énekkel tarkított imádságunk szállt, szállt fel az égig, hogy ott is örömmel lássák, két szív vált eggyé egy fogadalom által. Bár a keresztyén egyház ódzkodik az áldozatbemutatástól, virágszirmokat dobáltunk a templomkapun kilépő párra, így téve boldogabbá a házasokat, boldogtalanná a növényeket.

Talán a növények nem bánták a virágáldozatot. Minden rózsa elpirulhatott volna az ara szépsége láttán...

Motoros felvezetéssel indultunk tovább a hetedhétországraszóló vacsorára, hogy boldogan együnk, míg meg nem telünk. Az idő is telt, mi is. A welcome drink, meleg fogadtatása után az alkohol kihozta belőlünk a jót is, rosszat is. A társaság locsogni-fecsegni kezdett, oldódott a hangulat. Túlvoltunk a "nehezén". Innentől csak az élvezet következett.

Az ételek finomak, az italok bőségesek, a díszítés jópofa, az emberek vidámak voltak. Az est királya és kiránynéja meg boldog. Dehát nekik ez volt a dolguk. Mindenki őket ünnepelte. Az egész udvartartás vidáman nézte táncukat, csókjukat, mosolyukat.

Mr. Plüss kifejezetten kitett magáért, amennyiben a nyitótáncot követően ott maradt a parketten, és engem is "megforgatott". Erre nem számítottam. Ahhoz képest, hogy nem az a táncoslábú fajta, egész ügyesen eltoporgott. Ez persze nem az én személyes varázsomnak, hanem az alkohol jótékony hatásának köszönhető. Igaz, hízelgő, ha valaki mégis az én számlámra akarja írni a dolgot.

Pukkadásig jól lakva, és roppant fáradtan keltünk útra távoli uradalmi lakunkba. Fájó szívvel váltunk meg a mulató sokaságtól, de az álom már elhintette varázsporát köztünk.

Álmodni sem lehetett volna szebb esküvőt...

Friday

I don't care if Monday's blue
Tuesday's grey and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday I'm in love
Monday you can fall apart
Tuesday Wednesday break my heart
Thursday doesn't even start
It's Friday I'm in love
Saturday wait
And Sunday always come too late
but Friday never hesitate

Újabb hét telt el a "nagynevűnél", és bár hétfőn még betegállományban leledzettem, másnap már elszántan és tettrekészen vártam az új hét új élményeit. Volt is szerencsém megtudni, hogy közvetlen kolleginám (Mókus) szabadságra megy szerdától. Éljen a hurrá!

No, nem mintha aggódtam volna, hogy kb. 2 hét után mélyvízbe kerülök, hiszen tudok úszni széllel szemben is (és imádom a képzavarokat)...de megérkeztek az "újak", és bizony velük akadt munka.

A newborn munkatársak igazán szimpatikusak - eddig. Aztán meglátjuk. Egyelőre tréningelik őket, és csak augusztus végére lesznek harcképesek. Kiképzésük alatt azért már nekem is kell foglalkoznom velük, de ez még csak a bevezető a nagy nyüzsi előtt. Csúcsidőszakban várhatóan meg fogunk bolondulni.

Jó terv. Pár évvel ezelőtt már nekifogtam a folyamatnak, de ismeri mindenki a híres mondást, miszerint: "nem vagyok komplett bolond - még hiányzik néhány darab"...

Hogy én is edzett legyek a nagy pörgés idejére, Woody Allen könyveket olvasok. Naggggyon nehéz kibírni nevetés nélkül őket. És persze nem is kell. Sőt, kifejezetten jó, ha egy írás megnevetteti az embert - de miközben a metrón utazik harmincadmagával, nem feltétlen vált ki pozitív visszacsatolást az utazóközönségből. Milyen viselkedés az, hogy valakinek hajnali fél 8-kor kedve támad nevetni, miközben nem elég, hogy olvas, de a hármas metró túlzsúfolt kocsijában utazik, büdös, kedvetlen, morcos emberek társaságában munkahelye irányába egy méregdrága bérlettel. Mi oka lehet mosolyogni valakinek ennyi rossz együttható közepette?

Képzelhetitek, mennyire jó a könyv, ha mindezen szörnyedelmek közepette valóban képes vagyok mosolyogni, és alig bírom visszafojtani a nevetésemet.

De nevetni meg muszáj. Egyszerűen létszükséglet. Olyan esszenciális, mint a vitaminok.

Valamelyik tegnap pl főnökasszonyom épp a mosdóban sminkelt, midőn odaértem, és azt mondta: "amit nem adott meg a természet, megadja a művészet".

Főnököm híresen kevés húst vesz, amiért a hentes mindig szekálja. Egyik alkalommal kért 2x30 dkg húst, és megkérdezték tőle: "elég lesz?" Mire ő: "ó, még marad is - vendégeket várok"...

A humor kapocs. Híd. Hosszabb, mint a világ bármelyik ember által épített konstrukciója, ugyanis képes országokon keresztül ívelve összekötni embereket. Nemzetközi nyelv.

Bárcsak érteném. :)

Katja was here

Katja és Timo hétfőn érkeztek csodálatos fővárosunkba, és azt hiszem, ez alatt az idő alatt, sokkal többet tettem az országimázsért, mint az elmúlt X év alatt a kormány. Talán ez nem is az ő feladatuk. Jó bornak nem kell cégér. Jó cégnek nem kell bor. A jó céges bort hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Bocsi, elragadtattam magam, de tudjuk be ezt a láznak, ha lehet.

Szóval kedvenc barátném a hét elején érkezett az NH Hotelbe (Vígszínház mögött található), és aznap este adtunk nekik egy kis ízelítőt a jó magyar kosztból.

Plüss Úr kedvenc pub-ját kerestük fel a Ráday utcában, és mi más is lehetne a hely neve, ahova német barátokat invitálunk, mint Berliner? Rögvest ki is próbálták a méltán ismeretlen magyar sörök egyikét, de azért ízlett nekik. A pincér - Plüss Úr ismerős lévén e helyen - ajánlotta a friss töpörtyűt előételnek, és bár furának tűnt nekik elsőre, azért szép alaposan eleszegették. Aztán egy viszonylag átlagosnak mondható vacsora után jött a somlói galuska, melynek osztrák változatát ismerik külföldön, ami azért teljesen más. Szóval az édességgel végképp levettük őket a lábukról, de hátra volt még a feketeleves: meg kellett kóstolniuk a pálinkát...

Annyira bánom, hogy nem csináltam fotót Timo arcáról, amikor beleszagolt a birsalma páleszes poharába. 100 évente egyszer látni ilyet. Bíztattuk is rögvest, hogy ő egy erős (német) srác, legyen bátor, és igyon, túl fogja élni...stb. Aztán tulképp ízlett neki, miután legyűrte, de tegyük hozzá: nemes - és majdnem - egyenlő küzdelem volt.

Kedden megmutattuk nekik a nemtúristákjárta Vörös Oroszlán teázót, és ez szintén egy jó pont volt, ugyanis ők otthon még sosem voltak teaházban. Nem is igen jellemző rájuk a teázás - na jó, de a németek tudnak sört főzni, minek teáznának?!

Azt hiszem, a teázó specialitása a csiga volt - ő szolgálta fel az italokat.

Komolyan, a pincér olyan figyelmetlen volt, hogy szeméthalmot építettünk az asztalunkra, de nem tűnt fel neki. Próbáltuk felkelteni a figyelmét, de hiába volt minden erőfeszítés, ránk se retyetye. Mi viszont jól szórakoztunk rajta. Zoli mondta is, hogy "just relax, it's a teahouse". Valszleg azért ilyen lassú a kiszolgálás, hogy az ember hosszan élvezhesse a teázás megnyugtató élményét.

Azért kellenek a tourist élmények is, a Vár pl. kihagyhatatlan látványosság. Főleg a prospektusok által nem említett labirintussal! Persze németek mindenütt. Katjáék valóban otthon érezhették magukat.

Szerda volt a csúcspont, pedig semmi különöset nem alkottunk. Kimentünk a Hősök terére, és rögtönzött töriórát tartottam nekik angolul, elég sajátos stílusban mesélve Könyves Kálmánról és a boszorkányokkal kapcsolatos törvénykezéséről, meg Mathias rexről, aki a legszimpibb volt Katjáéknak. Meg is lepődtek, hogy mi mennyi mindent tudunk a saját történelmünkről, és hogy tulképp mindenről tudunk mesélni. Meglestük Anonymust a Vajdahunyad várban, aztán beültünk a Kertembe, ahol is végre ihattak egy tényleg jó páleszt (mézes meggyeset), ami valóban ízlett nekik. Az alkoholnak hála mindannyian egyre folyékonyabban beszéltük az angolt. Végre Timo is megszólalt angolul, és a fiúk szép alaposan elkommunikáltak.

Hivatalos volt HajduZ és HajduT is a helyszínre. Kérdeztem is Plüss Urat: "When are your friends coming? After eight? No, it can't be, After eight is a chocolate." Igen, nekem angolul is ilyen pocsék a humorom. És igen, sajnos képes vagyok átültetni a buta szóvicceimet idegen nyelvre. Hát hova tűnik ilyenkor a büszkeségem???

Mindenesetre a két Hajdu csak emelte az est fényét jelenlétével, és a fiú szakasz is belemelegedett a beszélgetésbe, mi meg nosztalgiáztunk egyet Katjával. Tényleg hiányzott ő, Perth, a csapat, az ott eltöltött idő, az áramlatok, a part, a barátság. Szinte meghatódtunk. Vagy csak részegek voltunk.

De kellett egy ilyen este is, amikor oldódtak a gátlások, és nem egy puccos helyen mutogattuk, hogy mire büszkék a magyarok...stb. A Kertem egy retro, igazán old school hely, ahova beviheti az ember a bicaját, a kutyáját, a barátait.

Azt hiszem a hámból történő kirúgás meg is ártott nekem. Vagyis inkább az, hogy a múlt héten begyűjtött dáthámat még nem sikerült teljesen kikúrálnom, és nem igazán segített az sem, hogy ezen a héten minden nap, meló után indultunk Katjáékért, aztán meg erre-arra. Szóval nem pihentem ki magam, és a szerda esti mulatozás után felszökött a lázam.

Csütörtököt mondtam. Aznap itthon kellett maradnom. Nem akartam, mert tényleg szeretem a munkahelyemet, és érdekes tapasztalatokkal gazdagodok minden nap, de a láztól képtelen voltam megszabadulni. Úgyhogy el is vittem a dokihoz, hátha ott elhagyhatom.

Azért még mielőtt Katjáék hazaindultak, felmentünk a Citadellához, csináltunk pár fotót, a srácok játszottak Robin Hood-osat (Plüss Úr egész jól lő, pedig eddig csak célozgatott...). Aztán elváltunk, mint ágtól a levél, s mindannyiunk szíve lett puszta, hideg tél.

Nem vagyok jó búcsúzkodásból. Vagy indokolatlanul elhúzom a dolgot, vagy udvariatlanul rövidre fogom. Szerencsére Katjáék sem igazán profik ebben, így inkább úgy búcsúztunk el, hogy remélhetőleg hamarosan találxunk. Talán már októberben, ha tényleg kivágtatunk Mr. Plüssel az October Fest-re. A jó német sör legyen Mindannyiunkkal!