Egy hely, ami fogva tart...

Jártam a munkaügyetlen köpszpontban, hogy az átmeneti időszakban is biztosítsam a biztosításom -vagy valami ilyesmi... Igazából az úúúúgy volt, hogy nagyjából július elején már bementem hozzájuk, mivel június 30-án megszűnt a MAÜ-s munka(v)iszonyom. Ekkor már csak július közepére tudtak regisztrációs időpontot adni. Éljen a hurrá! Mintegy 3 hétnyi aktív semmittevésre voltam kárhoztatva. Ennyi idő alatt azért szerencsés esetben simán el is tud helyezkedni az ember. A lényeg az, hogy az "üresjárat" kitöltésére bejelentkeztem, és kaptam is dátumot, erős 3 héttel későbbre. Így alakulhatott az, hogy szerdán regisztráltak, és csütörtökön hívtam is őket, miszerint meg kéne szüntetni az állományban tartásomat, ugyanis másnap aláírom az új munkaszerződésemet...

Éljen a hurrá!

De persze a munkanélküli köpszpontban semmi sem megy könnyen, sőt, én leginkább úgy szoktam érezni magam, mint A per főszereplője. Kész mázli, ha a végén nem ölnek meg...

Szóval szigorú behívóparancsom tanulsága szerint 8:30 és 9:00 között megérkeznem a regisztrációra, különben fellépési mulasztásom szankciókat vont volna maga után...etc. etc.

Így aztán 8:45-kor már sorban álltam. Más kérdés, hogy a kígyózó sornak, és a lassú ügykezelésnek hála 9:07-kor kaptam csak sorszámot. Már akkor jelezte a sorszámos infopultnál ülő hölgyemény, hogy sokan vannak előttem, így kb. 2-2,5 órát kell majd várakoznom. Free to leave. Akár el is mehettem volna kalandozni, de épp nem volt semmi egyéb ügyintézendőm, amit a közelben eszközölhettem volna.

Vártam tehát. 9:07-től 12:00-ig, és tovább. Ekkor még sehol sem tartottunk, hacsaknem a teljes idegösszeomlás határán. A létező összes papíruszt átolvastam a helyszínen, áttanulmányoztam a tájékoztatókat, és ha feleltettek volna a segélyek és járulékok osztását illetően, simán levizsgáztam volna 100%-ra. (Amikor végre az ügynemintézőhöz kerültem ott mondtam is neki a kérdésére, hogy adott esetben az időtartam nem 30 nap, mint ahogy ő emlékezett rá, hanem 90 nap - mint ahogy pont most olvastam a jogszabályban...)

Fél 2-kor még mindig kint ültem a váróban, és sorstársaimmal együtt erőteljesen dohogtam. Dohogás közben eszembe jutott, hogy még időben el kéne mennem WC-re, hozzáállásomat kifejezendő. Bár igazság szerint csak pisilni szerettem volna.

A női mosdóban tárt ajtókkal vártak, és én el is foglaltam az egyik kis helyiséget. Bezártam az ajtót, pipikéltem, majd dolgom végeztével nyitottam volna az ajtót, ám az nem nyílt. Kínlódtam hát tovább a zárral, de semmi. Annyira biztonsági zár volt, hogy ha egyszer becsuktak vele valamit, többé nem nyílt ki.

Nem vagyok egy pánikolós alkat. Néztem a táskámat, hátha akad valami alkalmatosság, amivel leszerelhető a zár, de sajnos semmi sem volt nálam, amivel a csavarokat ki tudtam volna ügyködni. (Kedves Nőtársaim! Ezekre az eshetőségekre is gondolva, az elsősegély dobozban tartsatok kéznél egy körömreszelőt! Az tökéletesen megteszi ilyenkor.)

Aztán felmásztam a deszkára, és onnan próbáltam kinyitni az ablakot, hogy kimásszak rajta, de ahogy ez már várható volt, a földszinti helyiség ablaka le volt hegesztve, hogy se ki, se be ne mászkáljanak rajta az emberek.

Na jó, de akkor hol és hogyan???

Kb. 10 percnyi esélylatolgatás után be kellett látnom, hogy muszáj lesz segítséget kérni, bármilyen röhejes is a szitu. Dörömbölni kezdtem, és a szomszédos férfi WC-ből át is jött egy ipse, akivel letárgyaltuk, hogy jelzi a problémát a munkaügyis kollégáknak. Még hallottam is, ahogy a recepcióhoz megy, és ott jelenti az esetet. Szorulásom volt. Beszorulás.

A recepciós hallhatóan kiakadt, hogy ő most honnan kerítsen bárkit is, és miazhogy, meg egyáltalán, ő most micsináljon, és kivanírva, hogy nem műxik, meg hogy rossz a zár, de ettől még bemennek, és nem tudja, kinek szóljon, de majd mindjárt, csak várni kell, és...

No - gondoltam - ettől aztán itt aszalódhatok mazsolává. Képletesen szólva - és tényleg csak úgy - elöntötte a sz*r az agyamat. Nem elég, hogy kb. 4 órája várok egy nagyjából 10-15 perces regisztráció végrehajtására, amikor elmegyek egy pössenni, még be is ragadok, ráadásul a személyzet sz*rik az egészre?! Hát ez így nem járja! Nem fair az élettől, hogy amikor sz*rban van az ember, még lejjebb is nyomja, nehogy levegőt kapjon. Csak nem végezhetem a munkaügyi központ mosdójában! Van bennem tűz és elszántság. Apám meg lakatos volt. Nincs az a zár, amit ki ne lehetne nyitni. Így aztán teljes - jelentős - testsúlyomat beleadtam az akcióba, és nekifeszültem az ajtónak, miközben a zárat csavartam, ahogy csak tudtam. Ugyan majdnem kiszakítottam a nyílászárót keretestül, de engedett a zár, és kitörtem rút rabságom börtönéből.

Már vagy fél órája ültem ismét a váróban, amikor hallottam kintről, hogy a kedves munkaügyes kollégák még mindig azon filóznak, hogy kéne egy csavarhúzót keríteni a WC-ben rekedt ember kiszabadítására... Kell ezt kommentálnom? Ugye nem.

Bármilyen rabulejtő is a hely, én örülök, hogy röpke 5,5-6 óra elteltével túljutottam a regisztráción, és szabadulhattam tőlük. Szerintem csak azért olyan lassúak, mint a tüdőbeteg csigák, hogy ne akarjon az ember egyhamar ismét munkanélküli lenni, és hozzájuk jelentkezni.

Szeretem a barátságos WC-ket, de azért a rabulejtő fajtával hadilábon állok.

Az ember igyekszik elkerülni ezeket a kellemetlen szitukat. Sz*r egy helyzet.

Megértem én, hogy ők az elrettentő példát képviselik, ami példának okádék, de ettől még lehetne az ügyintézés gördülékenyebb. Vagy ébredjek fel, mielőtt bilibe lóg a kezem?

A lényeg lényege lényegében lényegtelen.

A fő az, hogy ha minden jól alakul, egy darabig nem kell látogatnom őket...és ez maradjon is így!

Katja is coming

Katja is coming.

Már több, mint egy éve nem láttam. Tulképp mióta elhagyta Kenguruföldet, csak facebook-on tartottuk a kapcsolatot, így aztán nagyon happy voltam, amikor írta, hogy a párjával Bp-re jönnek nyaralni egy hétre augusztusban. Tyűaszta, de nagyon izgatott vagyok. Megint lesz kinek mutogatni a várost. Éljen a hurrá!

Tavaly Teresa tényleg jól érezte magát, és akkor 2,5 napba kellett besűrítenünk mindent, a gulyáslevestől a várlabirintusig. Jártunk velük a skanzenben Szentendrén, megnéztük a Hősök terét, felmentünk a Citadellához, fotóztunk éjszaka a Várban, meglestük a MŰPA-t és a Nemzetit, valamint pálinkáztunk a Rádayban, ettünk velük somlóit és kipróbálták a kenyérlángost is a Vajdahunyadban, aztán heverésztünk a Margit-szigeten. Tartalmas hosszú 7végénk volt.

Most lesz rá kb. 1 hetünk...még akkor is, ha hétköznap napközben annyira nem fogunk ráérni. Ettől még esténként mehetünk erre-arra együtt, és tippeket is tudunk adni nekik, hogy merre csámborogjanak a városban.

Azt hiszem, az ilyen baráti látogatások alkalmával sikerül igazán sokat tenni az ország imázsért...

Énkerek - tekersz

Nem vagyok különösebben nagy bicajos. Mondhatni, hogy tulképp egyensúly-érzéketlen vagyok. A földön is csak azért tudok kapaszkodás nélkül feküdni, mert valamikor megtanultam. Nekem annyira hiányzik néhány kerekem, hogy ha két keréken kell egyensúlyoznom, képtelen vagyok megmaradni rajtuk. Ne ragozzuk, egyszerűen nem vagyok egy biciklire termett fajta.

Ehhez képest egy nagyon kedves barát nagyon kedves üzletében nagyon kedvesen igyekeztem helyt állni, míg ő távol volt - stílszerűen épp a Tour de France-on.

Aki szeret tekerni, és gondoskodni kedvenc vasparipájáról, az mindenképp látogasson el a

www.bikeplanet.hu és / vagy a www.biciklis.hu oldal(ak)ra. Meg persze a többi cangás webszájtra is - ha akar.

Nálunk Jóanyám a nagy drótszamaras a családban. Nekem nem megy annyira a pedálozás... Ez a munkahelyi alakításaimon is meglátszik. Hiába, csak azért lóg ki a nyelvem, mert halálba hajtom magam a melóban, nem pedig azért, hogy összebarátkozzak a felettessel. Nem utálom a főnököket, és nem is vagyok hatalomellenes, őslázadó típus. Megadom a kellő tiszteletet annak, akit az megillet. Hú, de nagyon elkalandoztam...Pedig legfeljebb csak a konditermi szobabicón szoktam tekerni, azon meg nehéz eljutni bárhova is, nemhogy a messzemenő következtetésekig.

Mindenesetre csupa őszinte lelkesedéssel és érdeklődéssel tekintek a tekerők csodás világára, meghajolva megszállottságuk előtt, és Boncz Géza halhatatlan mondásával élve bízom abban, hogy előbb-utóbb "mindenki megtalálja párját - ha mást nem, kerékpárját"

Mekkora állatok!!!

Nézd, ott egy róka, vagy mosómedve - mondta a bácsi az ormányos medvére az állatkeretben, gyermekeit okítván. Volt neki némi igazsága abban a tekintetben, hogy valahogy a kettő keverékének néz ki az állat, de a rókát én elsőre ki tudtam volna zárni, amikor megláttam, hogy az állatka a fán kecmereg. Rókáknál ez igen ritka, szélsőséges viselkedésnek számít. Akkor látni rókát a fán, ha épp ott lett rosszul egy részeg... A mosómaci pedig egyszerűen más színű, és egyáltalán nem hasonlít az ormányos macira. Amúgy legalább azt eltalálta, hogy a megfigyelt lény valóban egy állat. Erre egész jó esélye van az embernek, ha épp az állatkertben sétáltatja a családját.

Nekünk speciál nagyon tetszik a budatepsi ZOO, és tényleg rég láttunk már ennyi állatot együtt. Kár, hogy némelyik már felegyenesedett, és megtanult beszélni - ha nem is túl jól... Nem az a baj, hogy nagy az Isten állatkertje, hanem az, hogy alacsony a kerítés. Nehéz elgondolni is, honnan került elő ennyi fura viselkedésű felnőtt és őrjöngve üvöltő gyerek.

Felteszem, nem utóbbiakból lesznek a híres felfedezők, kutató biológusok, mert ha egy oroszlán falka láttán valaki a vadonban visongni kezd...háááát...az mankót ad a természetes szelekciónak.

De ne finnyázzunk már folyton! Az egészen kedves volt, ahogy a látogatók a korlátra kapaszkodott lajhárt simogatták, fotózkodtak vele. Vagy az, ahogy pl. a kuszkusz elsétált mellettünk. Nem, nem hülyültem bele a diétába. A kuszkusz itt egy éjszakai állatot jelöl, nem a kajafélét.

Szóval az állatkeret szép és jó hely, ahol igazán sok felújítást eszközöltek mostanság. Van pl. Ausztrál-ház, Madagaszkár-ház. Be lehet menni egyes állatokhoz, és akkor ők ott rohangálnak az ember előtt. Néhányat a krokihoz is beengedtem volna, de a ZOO-nak ugye biztosítania kell a táplálék jó minőségét és tartalmasságát.

Fotókat sajnos nem tudok eszközölni a kalandról, ugyanis a gépem kb. a 3. lépésnél megadta magát, de ígérem, igyexem pótolni a dolgot, ha legközelebb arra járok.

És akkor lehet összehasonlító elemzéssel élni, én vajon mekkorának tűnök a lefotózott állatok mellett...

Csekk küldve

Csekk küldve 16.605,- Ft-ról, mert egy csiga megrágta. tc2 20100712

Ez egy tényleges bejegyzés az egyik legnagyobb honi áramszolgáltató rendszerében, egy elműbeteg* fogyasztónak hála.
Tegyük hozzá, hogy én abszolút hiszek a Snail Power-ben, ugyanakkor gondoljuk át, mennyi ideig lehetett lehetett elfekvőben az a számla, ha egy csiga, a maga ultratempójába felismerhetetlenségig nyammogta. No persze, legközelebb meg már azt fogja mondani a fogyi, hogy nem tudta befizetni a díjat, mert postára menet egy csiga orvul, lesből támadva elgáncsolta.
Saját felmérésem és tapasztalatom szerint az eset azért is ritka, mert

1. a csigák intelligens lények, előbb el szokták olvasni a papírokat, csak aztán döntenek a bekebelezésről
2. mivel viszonylag lassan táplálkoznak, ha az ember észreveszi, hogy egy csiga csócsálja a csekket, még van esélye sértetlenül kitépni annak radulájából a dokumentumot
3. nem életszerű, hogy csekk és csiga találkozzon, és egyik elfogyassza a másikat

Igaz, Belya feldobta, hogy mindez függ attól is, hol tárolja az ember a csigáit és csekkjeit, mert ugye mi van, ha a házatlan csigák beköltöztek a postaládába, mint homelessek a trafóházba, és ott...?

Nos kérem, meztelen csigák csak azért költöznének a postaládába, hogy peep show-t alakítsanak ki benne házas csiguszok részére. 100 Ft-os érme bedobása után a házas csigák megkukkolhatják a ládában vonagló meztelentestű csigaistenségeket, kicsiny szemüket átpréselve a postaláda nyílásán. Ez egy nagyon sikamlós téma, de a csiguszok eleve nyálkásak, náluk jobban már csak a Borsodi csúszik. Frissen csapolva.

Ha tehát legközelebb a számlánkat indokolatlanul sokáig elöl hagyjuk, számoljunk azzal, hogy egy arra kószáló, kiéhezett csiga esetleg felfalja hirtelen támadt tudásszomját csillapítandó. Vigyázat! A csekket csámcsogva csócsáló csiga veszélyes lehet - a nevetőizmokra.
*from Zsül

Brains again

Igen, már megint a Brains. Vagy Brians - ahogy egyesek mondják...

Tegnap ZP-ben játszottak, és igazán jól tolták.

Igaz, nem sokkal a buli előtt még alig lézengett pár arc a helyen, de aztán szépen megtelt a tér. Leszámítva a megvadult bakkecskeként kiszámíthatatlanul ugráló, félmeztelenre vetkező kolléga urat előttem, egész jól érezhettem magam. De ez valahogy már velejárója a dolognak, mint az alacsonyan szálló söröspoharak.
Most csak néhány csepp sört kaptam egy elrepülő felderítő műanyagpohárból, úgyhogy aztán egy szavam se legyen. Legutóbb annyira megkínált egy bambán részeg ürge, hogy a kardigánomból még ki lehetett csavarni egy fél pohárra valót. És persze, amikor levettem a kardigánt, csávókám újratöltött piából, mert kapott a hátam, gatyám...stb. Persze abszolút elnéző voltam. Tulképp csak kedves akart lenni, mert tudta, mennyire ki tud melegedni az ember a nagy ugrabugrálásban, és hát meg akart kínálni egy kis itallal, de olyan félénk volt, hogy nem mert szemtől szembe felajánlást tenni, így inkább a hátamra öntötte a folyadékot, hátha fel tudom szívni bőrön keresztül.
Szóval ügyesen lavírozva sikerült megúsznom nagyobb arconcsapás, vagy bordánbökés nélkül az előttem fékevesztetten csapkodó fazon ütéseit. Az egész felért egy box edzéssel, de legalább volt némi előkészület a mai konditermezéshez.
A banda pedig tényleg jó hangulatot hozott. KRSA és más "segédfellépők" feldobták a bulit. Mr. Plüss mosolygott is, hogy eddig minden bandatag, meghívott előadó...stb. valamilyen MC akárki volt, kimondhatatlan nevekkel, hogy egzotikus hatást keltsenek, míg a csapat néger basszgitárosa szimplán úgy lett bemutatva, hogy Dávid. Nem MC Dave, David vagy ilyesmi.
No igen, ő így lóg ki a sorból. Ő ettől különleges.
Aki nem volt még Brains-koncerten, az legalább próbálja ki egyszer. Aki meg volt, annak a ZP-s fellépések se kerüljék el a figyelmét.
Hogy miért is szeretjük annyira őket? A rap betéteknek hála megunhatatlanok. Évek kellenek, míg végre rájövünk egy-egy szöveg jelentésére - hála a kiejtésnek. Nekem aztán kijutott az angol nyelvterületből - OZland nem épp a szép British English hazája- , ettől még abszolút feldolgozhatatlan volt számára, mi is az a lúv. Vagy mit is jelent pl a pulapjahand. Mára már persze nyilvánvaló, hogy Love is just biology és ha jól érzed magad, put up your hand. De ez mind idővel bontakozott ki, és milyen szép is az ilyen nyelvi jellegű nyomozás...
Angol nyomozótársaim figyelmébe: az ígéretek szerint hamarosan kijön az új album. Lehet szókincsbővíteni! Pronunciation...pronunciation.

A life without MAÜ

Már legalább 1,5 hete, hogy a mamára gondolok, mindig...az jut eszembe, hogy az idézeteket sosem tudom végig.
Szóval bizony és igen, már 8 napja vagyok munkanélküli, és élem meg a mindennapokat a MAÜ és ITE kötelékén kívül. Mondhatnám, hogy szürke, unalmas, céltalan és kilátástalan minden pillanat, mióta nincs meg a napi rutin az életemben, de azért ne vakítsuk a mókust - meghalni sincs időm. Azzal a felkiáltással, hogy majd ha már nem dógozok, mi mindenre lesz időm, hááát... be kell vallanom, hogy nem egykönnyen találok lehetőséget a láblógatásra.
Azokban az interjú folyamatokban, ahol már eljutottam 1-2-3 vagy n+1 körig, csak nem adom fel a dolgot, és próbálom végigvinni a tárgyalásokat, végigcsinálni az interjúkat minden szinten, végigkínlódni az ilyen-olyan teszteket, elvégre sose lehessen tudni...
Amúgy meg egy barátnak segítek, amíg nyaral. A helyettesítés egy jó elfoglaltság, de azért időt igényel.
Mindeközben azért az eddig halogatott ügyintézések is képbe kerülnek, meg ugye tanulni sem ártana, mert a legutóbbi modulzáróm óta nem foglalkoztam semmit a TB szövevényes világával. Meg néha azért el kell menni ugye egy-egy Brains koncertre. Merthogy tán most először lesznek a ZP-ben - azt meg már csak látni kell.
A Vb alatt meg egyértelmű volt, hogy drukkolni kellett - és az ügy érdekében még akár azt a kellemetlenséget is vállaltuk, ha a ligetbe kellett kiülni egy fröccs mellé, zsíroskenyért enni, kivetítőn követve az eseményeket. Hiába, a szurkolói önfeláldozás nem ismer határokat.
No és ne feledkezzünk meg a heti 2szeri edzésről sem! Már szinte fájna, ha nem tekerhetném ki tövestől tagjaimat jóga címszóval.
A kézműves foglalkozásokról meg aztán végképp ne is tegyek említést, hiszen még csak bejelentkeztem egyre. Lehet mindenféle technikákat elsajátítani. Jóanyám legutóbb pl. a repesztőlakk technikával barátkozott.
Talán így érthető, hogy nem értem még rá igazán hiányolni az ex kollégáimat, vagy a munkahelyt. Minden bizonnyal hiányni fognak, majd. Egyszer. Valamikor. Idővel. Meg minden.

És Hollandia tényleg nem

Most aztán tényleg nem lehet okom panaszra: Hollandia elbukott a döntőben - mégis volt értelme drukkolni nekik. És továbbra is lehet szorítani a csapatért, hátha egyszer...
Szombaton megtapasztalhattam, hogy a foci összeköti az embereket. Szombat este a TV székháznál lévő kivetítőhöz igyekeztem közös szurkolásra. Amúgy sem volt épp hűvösnek mondható az idő, de ahogy beértem a térre, megcsapott a drukkolástól felhevült testek kipárolgása. Hogy sárkányos mondást vessek be: olyan emberszag és hőség volt, hogy a pokolba se lehet nagyszerűbb.
De minden egyes megmozdulást hangos biztatással reagált le az embersereg, és megtapsolták a lejövő cseréket is. Sőt, amikor a kommentátor jelentette, hogy egy kicsit elállt az eső, akkor is tapsoltak - vélhetőleg a külföldi drukkerek, akik nem érteni magyarul nagyon.
A német meneteléshez képest a vasárnapi döntő uncsinak tűnt.
A hosszabbítás alatt riporterünk benyögte, hogy 111 perccel a vége előtt - erre mindannyian elhúztuk a szánkat, hogy ugye nem lesz még 111 perc eztán. Persze csak véletlen elszólás volt. Neki is hosszúnak tűnhetett a nyűglődés.
Aztán a spanyolok csak beerőltették azt az egy gólt, ami végül a világbajnoki címet hozta meg számukra 2010-ben.
Mire kedvenc agymenő haverunk felvetette: hú, mi lehet most a spanyol-holland határon.
Mire a másik: Franciaország.

Mert Hollandia sose...

Nem vagyok valami nagy lelkes soccer rajongó, de azért a nagyobb világeseményeket nyomon szoktam követni, ismerem a les fogalmát, hiányolom a videóbírót, és általában még kedvenc csapatom is szok' lenni ilyenkortájt.

Eddig minden EB-n, VB-n Hollandia volt a favorit nálam. Valahogy az a típusú csapat voltak ők úgy a maguk narisárga világában, akiknek érdemes volt drukkolni, mert mindig jól játszottak, izgi meccseket produkáltak, egész előnyösen előretörtek, mindig a legjobbak közé verekedték magukat, de a dobogó nemigen jött össze.

Ezúttal sem volt ez másképp részemről: kezdettől Hollandiának szurkoltam, mondván, hogy lesz pár jó kis mérkőzésük, aztán a dobogó közelében úgyis kiesnek.

És nem.

Most valahogy mégsem.

Errare humanum est.

No igen, de mit kezdjek most akkor az évek óta gondosan felépített focidrukker imidzsemmel? Fogadjam el, hogy az általam kedvelt csapat mégsem esélytelen? Nem, azt sosem.

Illetve dehogyisnem, ha muszáj.

Szeretem őket, de azért nagyon nehéz lesz, ha esetleg nyernek.

Keresnem kell egy másik szerethető, jó csapatot, akiknek évtizedek óta nem sikerült döntőt játszani...ugye, hogy nem lesz könnyű dolgom.

Hajrá Hollandia! Tulipán, szélmalmok, foci, liberalizmus - és hogy azt ne mondjam, fapapucs.

Teszt a teszthez ér

Mikor a teszt a teszthez ér - zsúfolt 7végém volt.

Szombaton 8:30-tól olyan sokirányú tesztelésnek voltam alávetve, hogy hirtelen azt se tudtam, ki kivel van, honnan támadnak, és merre vagyok arccal. Olyan volt az egész, mint egy jó húsleves: tartalmazott mindent. Nem állítom, hogy csupa zöldségről volt szó.

Miután már tudom az eredményt, el kell ismernem, nagyon érdekes és megbízható mérési eredményeket kaptunk - tulképp szinte mindenben kimagasló vagyok. A magam 164 centijével ez azért nagy szó.

A szavakkal, meg a fogalmakkal jó baráti viszonyt ápolok, de ezen azért ne lepődjünk meg nagyon. Az a pár főiskolai év mégsem múlhatott el nyomtalanul, hiába próbáltuk kitörölni.

A számokkal már nehezebb a dolog. A szöveges feladatokból csak átlagosat produkáltam. Már kiskoromban is az számított a mumusnak. Illetve sose tudtam elképzelni a mumust, de ha mégis, akkor szöveges példa képében riogatott rémálmaimban.

Viszont megnyugtató, hogy a matematikai logikám a helyén. Az ismét valahol a jó átlag felett lebeg. És itt az átlag a diplomás, irodavezető jellegű posztnak megfelelő értelmességi réteget jelöli EU-n belül, a cégnek ugyanis erre van rálátása a saját teszteredmények alapján. Higgyünk az adatbázisnak, és fogadjuk el, hogy a térlátásom is bámulatos. Legalább is kockát kihajtogatni, forgatni bármikor, vagy összevágott síkidomokat újraidomítani az megy, mintha sose csináltam volna mást. És lássuk be, ennek azért jelentős szerepe van az iroda napi üzemeltetésében - csak tudnám mi?

No és ott van még a memória teszt, amire nem emléxem.

Mármint nem rémlik, hogy valaha is gond lett volna a memóriámmal.

18 évesen csináltam az első RTM és HTM vizsgálatomat. Szégyellem, de be kell vallanom töredelmesen: mindkettő 100% lett. A mai napig őrzök képeket, szókat belőle. Az RTM az átlagos átlagemberek esetében is 90% feletti, de a HTM már nem igazán.

Ez azonban inkább adottság, nem tettem érte semmi különöset. Így kaptam, készen.

Nekem tehát nem a tanulással, hanem a felejtéssel van problémám - igaz, már dolgozok rajta.

Szóval mindehhez egy egész kiváló figyelemkoncentráció és monotonitástűrés párosul.

Miután mindenféle eredményem hűdejajdejó lett, a pszichomókus néni félve pislogott a CPI 480 kérdésének kiértékelésére, mert saját nem elhanyagolható szakvéleménye szerint az ilyen típusú magyar emberek abszolút frusztráltak a tudásuktól, és valamilyen módon szorongóvá válnak a saját IQ miatt.

Nekem bezzeg még a személyiségjegyeim is csupa pozitívat mutattak.

Kezdtem azt hinni a sok jó hallatán, hogy nem rólam van szó. Vagy én már annyira szuper vagyok, hogy nem is létezem.

A legeslegszebb a vezetői stílusom elemzése volt. (B kat. jogsi)

A sikeres nyugat-európai managerek jellemző jó tulajdonságai nyilvánulnak meg vezetési stílusomban. Ami azért jó, mert elvégre pedagógusnéniként csak tudnom kell a feladatokat kiosztani, megszervezni, számonkérni, a nebulókat ösztönözni...stb.

A túl szép, hogy igaz legyen fílinget persze a végén csodásan agyoncsapta a pszichodokinéni néhány finom megjegyzéssel...szóval ne legyek meglepve, hogy a fantasztikus adottságaim ellenére sem engem választanak a meghirdetett posztra.

Mert ugye én ekkor még nem ismertem a megbízó céget...

Szóval a sztori úgy áll, hogy engem átszitálnak, megszűrnek, kizsigerelnek, átpréselnek, kipasszíroznak, és ott állok talpig CV-ben, IQ-, memória, - személyiség, vezetői attitűd- és egyéb tesztek eredményeivel a munkáltató előtt, aki az én angyali csodás lényemhez képest nem biztos, hogy a munkahelymenyországot tudja nyújtani.

Hmmm...legyen a mai mottónk, hogy a lényeg lényege lényegében lényegtelen.

Mr. Plüss a nyerő

A jó diéta alapja, hogy nem létezik.

Amint le kell mondani valamiről, az ember úgy érzi, megfosztották az élet egy esszenciális szegmensétől, márpedig mi lehetne fontosabb a hétköznapok túlélésében is akár, mint a táplálkozás.

A gasztronómia fontosságát neveinkben őrizzük. A főiskolai TO-n volt egy hölgy, akinek a neve egy teljes táplálékláncot foglalt magába: Farkasné Galamb Ibolya.

Minden észérvnek ellentmondva mi mégis kitartunk a diéta + mozgás titkos receptje mellett, és harcolunk a kilókkal vállvetve. A vállvetés eredményeként Mr. Plüss sikert is arat, ugyanis már 12 leadott kilónál tart, ami az én csekélyke kis nem egész 5 kilómhoz mérten tyűaszta kategóriát jelent.

De nem adom fel. Bíztat a tudat, hogy már csak 7,5-8 kg, és pont elfogy a...

...türelmem - ha a feleslegem nem is teljesen.

Azzal már majdnem elégedett is volnék. Mármint nem a türelmetlenséggel, hanem...

Mindenesetre Plüss Úr roppant ügyes és kitartó.

Kéretik bíztatni őt, elismerni a teljesítményét, illetve férfi sorstársak részéről cinkos összekacsintás mellett közölni vele az együttérzést - mindig minden rossz a nők miatt van.

süncica

Mióta bemutattam sziacicát, a köszönésre lakásba rohanó kóbormacseszt, újabb élményeink voltak a HelloKitty magyar változatával. Legutóbb már a sicc kellemetlen hangzására is úgy reagált, hogy eszét vesztve átrohant az erkélyrácson, be egyenesen az albérletbe. Nem győztük kitessékelni.

De ez még mind semmi. Egy reggel arra ébredtünk Plüss Úrral, hogy az ablakunk alatt ölre mennek a helyi lakosok, hogy ki hogyan etesse a kóbor cicukákat... Remélem, Orbán Viktor kezébe veszi a terület újrafelosztását, és ingyen macskatáp programot is indít, különben nem ér a FIDESZ semmitsenem.

Csak pár nappal később vált világosság számunkra, hogy a macskaétkeztetési program kifejezetten annak szólt, hogy 4 édes kis cirmossal gyarapodott a gellért-hegyi bolhagazda állomány. Éljen a hurrá! Most aztán lehet vinni a tejecskét a felváltva nyivákoló macskuszoknak, akiktől csak felébredni tudunk, elaludni kevésbé.

Szeretem én az állatokat, de valahogy nem ilyen keretek között. A 2. szomszédnak egyszerű odajárni elénk - csak megeteti a szőrgolyókat, aztán elhúz onnan, és nem kell a nyivákolást hallgatnia non stop.

De ne legyek már negatív, történnek kedves és jó dolgok is. Már többször is láttunk sünmalackákat a kertben, de a legutóbbi észlelésnél párban dolgoztak: az egyik hihetetlen hangosan szuszogott és keresgélt a murván topogva, a másik pedig hangtalanul követte őt.

Azóta vágyom egy süncicára. Nem lehetne keresztezni őket? Vagy valami hasznos, kedves és félénk élőlényt kreálni, akivel közös jelszavunk lehetne az élni, és élni hagyni. Legyen már elég a kert ennyi állatnak - meg még nekünk is!

KGRE - fogalmazásgátló

Dr.hab. XY, aki Tszv egy.docens a KRE BTK Szabadbölcsészet Tanszékén olyan szabadon kezeli a bölcsészetet, hogy jelentkezésemre válaszolva, az alábbi szókkal utasította el pályázatomat - amolyan újmagyar nyelven, amelyet én még nem beszélni igazán.

És akkor csak a lényeget, szóhűen:

[...]Mivel nagyon sokan jelentkeztek, köztük szép számmal olyanok is, akik a kiírásban szereplő előnyök közül többet is fel tudta mutatni, Önt nem választottuk ki a beszélgetésre behívándók közé. Mindenesetre pályázatát és üresedés esetén újból számításba vesszük.

Aha, értem.
Pont így vagyok vele én is.
Talán nem nagy gond, ha ezzel buktam egy egyetemi ügyintézői állást.
Reformáció ide vagy oda, a nyelvet nem ezen a módon volna tán megfelelő megreformálni, de persze sose lehessen aztat tudni...
Szabad péntek, szabad szombat, szabad bölcsészet - szabad nyelvészet.

Nagyonnagynevűek

Egyes igen neves cégektől illik hasraesni, vagy legalább is elfúló lélegzettel, szédülve olvasni az álláshirdetésüket, valamint ájulás közeli állapotban akceptálni, ha egyáltalán behívnak egy földi halandót, aki azelőtt még sosem dolgozott nekik, csak látott olyat, aki hallott róluk, és hírből tudja, hogy a hely a lehető legjobb világok legjobbika. (minden politikai áthallás nélkül!)

Ha egy ilyen vállalat érdeklődik irántunk, azonnal magasabbra kell taksálni magunkat, mint annak előtte, amikor még nem emelt ki minket a tömegből a nagyonnagynevű cég HR-ese, és csupán tudattalan lényként tengettük szürke, munkás hétköznapjainkat, nem is álmodva a szerencse ennyire hihetetlenül csodás megnyilvánulásáról.

Bizony, bizony, mit is tagadjam, engem is utolért a varázslat - interjúztam egy széles körben ismert, valóban világméretű multinál, ahova kívülről bejutni szinte lehetetlen - belülről nevelik ki az embereiket.

És ezúttal mégis rés támadt a pajzson. Méghozzá egész nagy, ha akár még én is beleférhetek...

Az Ernst & Young auditor részére kerestek advanced administrator assistant kollégát.

No, ugye, hogy most mindenki kimeredő szemekkel, kitágult orrlyukakkal feszül a témának a név bedobása után? Éljen a hatásvadászat.

A HR-es és az admin vezérhölgy egyaránt Andrea vettek kereszttűzbe. Ahogy magyarázták a belső struktúrát, komolyan, felelősségük teljes tudatában, véletlen sem mosolyogva, és egyre inkább közelebb kerültem a szervezeti felépítés lényeges elemeihez, kicsit úgy éreztem, hogy a jól szabályozott működési elveknek köszönhetően az sem véletlen, hogy mindkettőjük neve ugyanaz. Lehet, hogy ezt ki kell érdemelni, és csak az lehet Andrea, aki elég magasra jut a hierarchiában.

Amúgy nekem nem kéne létráznom felfelé a rendszerben, csak dolgozni, mint egy kisangyal. És hát valljuk meg: az nekem aztán nagyon tud menni. Szokott is. Meg szeretem is, ha rend van. Még akár olyan áron is, ha esetleg nekem kell rakni azt a rendet.

De most komolyan: bármily komoly is volt a két hölgy, bármennyire is felelősségteljes az állás, nem éreztem, hogy ne lehetne megoldani a dolgot az én képességeimmel és tapasztalataimmal... (ez nem biztos, hogy engem dicsér, de döntse el mindenki egyénileg, mit gondol a dologról)

A következő két fordulóról még nem tudok semmi, csak azt, hogy lesz. Szóval egy hosszú-hosszú kiválasztási folyamat legelején voltam. Mégpedig annyira, hogy az elsők között hallgattak meg. Húúú...ez vajon jó hír, vagy...vagy semmi jelentősége, csak épp az én CV-m hevert legfölül?

Nos, majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Ahhoz képest, mekkora név is az Ernst & Young a szakmában, a Szabó nem olyan híres márkanév, de már dolgozok rajta, hogy az legyen...

EL-TE mész

ELTErjedt mostanság az EU-s pályázatok kezelésével kapcsolatos mindenféle munkakörök meghirdetése, s ez alól az ELTE sem kivétel - egy jól irányzott álláshirdetésnek köszönhetően kötöttem ki náluk interjún.

Régi álmom vált ezzel valóra, hiszen minden nap a Pázmány Péter sétány mellett buszozom el már több, mint 1 éve, és mindig csak csodálom az ELTE épületeit, de be még sosem merészkedtem. Nem is lett vón rá okom.

De most.

Igenis felmentem az 1/c épület 5. emeletére, és ott az üvegajtóval lezárt biokém tanszék bűvkörébe kerültem azonmód.

S elragadtatásom csak tovább növekedett, midőn két ifjú kutatótitán jött interjúsdit játszani. Teljesen komoly, latin szókkal is megtűzdelt előadásmódjuk valahogy azon letűnt korok báját idézte elém, midőn még kedvenc alma materem kebelén, hőslelkű világmegváltóként gyűrtem a gimnáziumi éveket biológia-kémia tagozatos nebulóként. ELTEmetett múltam zúgva-bőgve törte át a gátot... Később humán irányba léptem tovább, amely reális döntésnek számított.

Szóval ott voltam két olyan különleges vezető úrral, akik tovább sétáltak azon az ösvényen, amelyről én letértem az érettségi után, s ELTErvezett programjuk az ELTE felvirágoztatása vala.

És beszéltek ők, és beszéltem én, és beszéltek ők, és én...és a többi(ek is biztosan). Szigorú keretek között pontosan 30 perc állt rendelkezésre, hogy a mesterséges szelekció kiszűrjön, Darwin követői pedig kirostáljanak.

Az eredmény azonban a populáció nagy számára való tekintettel még várat magára, mert minél több lehetséges pályázati adminisztrátor jelöltet óhajtanak megversenyeztetni a siker érdekében. A biológia kegyetlen dolog - a kémia meg büdös. (A kettő házasításából persze nem az következik, hogy a biokémia kegyetlenül büdös volna...)

A kiválasztást azonban belső elválasztású irigyek mértani pontosságával jövő csütörtökre le fogják zárni, és e-mailben értesítenek majd, hogy igen-e a nem, avagy ELTE vagy nem EL.